2018. december 29., szombat

Üzen az univerzum

Anno a kineziológus a lelkemre kötötte, hogy a jelekre MINDIG figyeljek, mert azok terelgetni akarnak, és megmutatják az utat, különösen ha tanácstalan vagyok. Azt hiszem sosem voltam ebben valami jó, de azért nahh, belátom vannak félreérthetetlen jelek.

Mostanában tök sokat keresgélek olyan vega recepteket, ahol a makrók is normális arányban vannak (nem találtam eddig ilyet, szóval ha van ötletetek, akkor feel free, és osszátok meg velem légyszi), mivel nem találtam semmit, gondoltam akkor keresek szimpla diétás reciket. Mi volt az első ami szembejött? Citromos jégkása. (értsd, fagyasztott víz, citromlével)
Vagyis:
Univerzum: Kövér vagy! Kár beléd a kaja! Foggyá' le!
Én:



Új év, új élet, tisztább mailbox. Az elmúlt hetekben eléggé hanyagoltam a gmailemet is, pedig utálom ha felhalmozódnak az olvasatlan levelek. Úgyhogy nekiálltam kipucolni. Mi volt az első, amit megláttam? Urban Eve hírlevele (egyszer volt nála valami jópofa cikk és feliratkoztam. Na azóta sem a blogot, sem a hírleveleket nem olvasom.) az alábbi szöveggel:

"Nem sikerült, Lufi*
Megint megígértem, de végül mégsem változtattam.
Elindult az év, visszaszálltam a mókuskerékbe, elmentek mellettem a napok.
Végül mindent úgy csináltam, ahogy eddig, és nem is változott semmi."


Hogyan éreznéd magad, ha ilyen levelet kapnál az egy évvel későbbi önmagadtól?

Mennyire lennél elégedett ezzel az eredménnyel - ha egy év múlva pontosan ugyanott tartanál, mint most?



Univerzum: L.Ú.Z.E.R
Én:



Ma pedig nekiálltam kitakarítani, hogy ha hétfőn jönnek a többiek, ne legyen retek. A kanapé, ahol barátnőm aludt, kb azóta érintetlen volt, hogy karácsony előtt elment, mert azt hittük, még két ünnep között visszajön és innen megy majd a reptérre. Amúgy szokása mindig valamit itthagyni, fogkefe, tusfurdő, pizsama, most egy könyvet hagyott, ami, mint valami felkiáltójel mosolygott rám:

Univerzum:Nemonddbaszkihogynemterelgetlek!
Én:

2018. december 28., péntek

December

Nagyon élem ezt a karácsonyi szünet dolgot, kb október óta ezt vártam, majd két hét láblóga, és nagyon remélem, hogy a január a munkában is ilyen lesz. 
Az idei karácsonyt is imádtam, akárhogy is, nekem ez a kedvenc ünnepem, és nem a szenteste meg az ajándékozás miatt, hanem az előtte való készülődés, aztán a mindenhova megérkezés, ölelkezés, beszélgetés és punnyadás miatt.
Decemberben jól meg is toltuk J-vel a parti szekeret, szerintem a 4 hét alatt több szociális életem volt, mint az félévben összesen. 
Pedig az idén kivételesen nem szerveztem magunkhoz karácsonyi barkács partit a csajokkal, helyette volt nappalit totál kitöltős, filmnézős, beszélgetős-nevetgélős este a szűkebb budapesti baráti társaságunkkal. 12-en ültünk a nappalinkban, ami elég vicces látvány volt, szerintem nem volt olyan bútor és parketta felület, ahol valaki ne ült vagy feküdt volna. Á. meg is jegyezte viccesen, hogy akkor mostantól ne nagyon barátkozzunk másokkal, mert nem fogunk majd elférni egyikünk lakásában sem. Közben megnéztük a Hivatali patkányokat, amit már szerintem kívülről fújok, de nem tudom megunni, és hát 20 év elteltével a mondanivalója szerintem még mindig aktuális, szóval ha egy jót akartok nevetni a multi élet kifigurázásán, akkor meleg szívvel ajánlom. Az este meg annyira jól sikerült, hogy a szilvesztert is nálunk fogjuk tölteni, de akkor már beizzítjuk a póker készletet is, meg mindenféle társasjátékokat.
Aztán decemberben voltunk festeni a lányokkal a Fessneki-ben, amit rettenetesen élveztem/élveztünk, szerintem baromi jó móka, 3 óra tömény kreativítás és kikapcsolódás, és nem kell Picassonak sem lenni hozzá. Elcseszni nem lehet, a festési technikát megtanítják, segítenek, közben lehet szürcsölni bort, üdítőt. Remélem fogunk még menni, illetve mivel évek óta a fejemben van pár kép, amit szeretnék megfesteni illetve megcsinálni, így elhatároztam, hogy ideje a tettek mezejére lépni és venni asztali festőállványt, vásznat és akril festéket hozzá. 
J. egyébként tök cuki volt, elküldtem neki a képet, amit pingáltam a Fessneki esten, és erre írta, hogy "Nagyon klassz ez a kép, jó választás volt! De miért nem mutatod meg azt a képet, amit te festettél?" és akkor írtam, hogy "de Édes, EZT a képet festettem én." És akkor Ő:"Hűű, ha nem jön be az IT-s élet, képhamisító még lehetsz." Úgyhogy ezen felbuzdulva karácsonyra a parfümök mellé kaptam egy levelet tőle, amiben azt írta, hogy ha én is szeretném, akkor meglepne egy táskakészítő tanfolyammal a MOME-n.
A tanfolyam útjában egyetlen aprócska akadály áll csupán, hogy pont akkor lesz egy óra, amikor mi épp síelünk-pancsolunk Ausztriában, szóval még írnom kell nekik levelet, hogy probléma lenne-e ha hiányoznék egy óráról?
Szóval soha rosszabbat, mint az idei december, akkor is ha kari előtt sikerült jól megfázni, akkor is ha a fogam tegnap elkezdett fájdogálni (mikor máskor?), és a fél család összeszedett valami hasmenős vírust a karácsony kellős közepén.

2018. november 30., péntek

Instant agyf*sz

Holnap megyek terheléses vérvételre, szerencsére csak saját reggelisre, nade akkor sem hiányzik, hogy 6-kor keljek aztán két órát dekkoljak egy tök kényelmetlen széken , miközben 3-szor vért vesznek tőlem,meg még közben hallgassam is a vérvételes csaj pampogását a saját reggelis terhelésről meg, hogy nem talál vénát.

Aztán van ez is, hogy le kéne szarnom a benti dolgokat, de mint tudjuk, ez a leszarás ez nem igazán az én kenyerem, mert akkor meg a lebaszásban kéne osztoznom a többiekkel és azzal meg nem tudok azonosulni, hogy más léhasága, kóklersége miatt én legyek elővéve. Szóval ami a munkát illeti tényleg magányos farkas vagyok, ez a közös mailbox, közös ügyfelek ez nálam nem működik, mert nem bírom ölbe tett kézzel nézni, hogy ránk ég a ház. 
De ez tuti csak engem zavar, mert érdekes módon ha szabin vagyok, akkor a macerásabb, bonyolultabb dolgok megvárnak 2 hét után is, hiába egy nap a maximum átfutási és válaszadási időnk....
ÓÓÓÓ de a heti kedvencem amikor túlórázok, hogy meglegyen minden időben, és akkor a kollégám, akinek ugyanaz a munkaköre ,mint nekem és egy melót csinálunk, egész nap könyvet olvas (szó szerint), majd viccesen azt mondja munkaidő végén, hogy én biztos azért maradok még, mert rossz az időbeosztásom....

És akkor még van az is, hogy szépen ledobtam pár kilót a stimu utáni táppénzes idők alatt, amik gyönyörűen jönnek vissza mióta újra dolgozom. Stresszevő vagyok-e?

Az is nyüszörgésre késztet, hogy lassan 3 hete nézegetem a laptopokat és egyszerűen nem találok semmi olyat,amire szívesen kiadnék egy rahedli pénzt, és ha mégis találok, tuti: 1. fehér , 2. vagy úgy néz ki,mint valami nyolcvanas évekbeli ZS-kategóriás űrscifi, fröcsöntött műanyag díszletéből csenték volna el.

2018. november 5., hétfő

Rottyon lévő főnix madár

Most mondanám,hogy a túlstimu után főnix madárként keltem fel hamvaimból és vetettem magamat bele a munkába, de az igazság az, hogy 1,5-2 hét masszív vizesedés és puffadás után, immár 4 kilóval könnyebben is elég nyomi vagyok, mind fizikailag, mind lelkileg.

Egyelőre nem lesz beültetés, majd csak jövőre, ez mondjuk nem is ért váratlanul, én is erre számoltam. Úgy érzem szüksége van a testemnek egy kis regenerálódásra, meg tartok tőle itt a másfél hét nemevés után kicsit az inzulinom meg a cukrom is elmászott, és hát jó lenne ránézni, mielőtt visszaültetik az egyik kis bubinkat. Január 2-án megyek endokihoz, és valahogy megnyugtat a tudat, hogy ez sem fog útjába állni a kengurusodásnak.

Ami nem nyugtat meg, hogy amíg én itt 2 hétig görögdinnyeként próbáltam túlélni, a munkahelyemen kreáltak fölénk egy újabb minifőni pozit. Nagy kegyesen meghirdették a csapaton belül,és egész nap azon agyaltam, hogy beadjam-e vagy ne.

Ami mellette szól: szerezhetnék people management tapasztalatot, ledelegálhatnék mindenfélét  a kollégáknak, minivezető poziból mehetnék szülni, nem lenne felettem plusz egy inkompetens, idegesítő ember, aki meg akarja majd mondani, hogy mit csináljak,

Ami ellene szól: Nem dolgozhatnék otthonról, sőt, utazgatnom kéne. Nem lennék igazi főni,mert felettem még mindig ott lenne egy másik TL, aki megmondaná a frankót. Csomó mondvacsinált, seggnyalós  feladatom lenne. 

A tények meg, hogy a nemrég még gyakornoki poziban lévő kolléga beadta a pályázatát, mert amúgy el akar menni a cégtől,mert teli a töke, de se diplomája, se kellő tapasztalata, így máshova nem vették eddig fel. De most nagyon lelkes lett, hogy főnök lehet és "üti a vasat" ahogy tudja, és persze a TL is támogatja (nyilván ő nem tud az elmenős akciókról). Amit meg nem volt nehéz kitalálni, mert korábban is tartott neki mentoringot, hogy majd egyszer valamikor a kis kolléga TL lehessen...
Nekem meg elég hektikus a viszonyom a TL-lel, inkább a rossz értelemben. Nagyon ritkán beszélünk, de amikor igen, hát abból sem az jön le, hogy tart valamire, hiába dícsért már meg többször korábban. Nem igazán tudom elképzelni, hogy én legyek a jobbkeze, de még a bal sem.

Úgy terveztem, hogy megvárom a kengurusodást, aztán ha mégsem jönne össze, akkor lelépek. Mert ha igazán őszinte akarok lenni, akkor nem vagyok itt boldog, sem szakmailag, sem emberileg. Akkor meg minek erőltessem? Ugyanakkor bennem van az is, hogy terhesen pláne nem kell fölém  plusz egy fontoskodó idióta, aki megmondja mit csináljak, az plusz stressz. Igen tudom, lassan én vagyok az a nő, aki nem tud élni a lehetőségeivel. Vagy lehet sutyiban tényleg kiégtem, és ez a bajom?

2018. október 24., szerda

GyúrósPityu-féle Vénusz

Gondoltam lenyomok itt még pár uncsi sort  a lombik procedúráról, de  az van, hogy a leszívás óta (hétfő) elég ramatyul vagyok. A punkció után meglepően virgonc voltam, meg is lepődtem, hogy jééé ennyi? (mondjuk sejtettem, hogy utána az infúzióban nem Margaritát adtak vénásan) Pár órával később otthon aztán éreztem, hogy ennek fele sem tréfa, ez bizony kurvára fáj, és nem csak  legalul a hasam, hanem az egész mindenem. 
Tegnap aztán újabb szintet léptem, jött a kisgömböc állapot, életemben nem voltam még ennyire felpuffadva, rohadtul nem kívántam semmit, de azért szorgosan nyomtam be J. pizzás csirkemelleit, meg aztán este a fehérjeport. Néha megfordult  fejemben, hogy ez már lehet, hogy ügyelet szint, meg így nem értettem, hogy mások hogy tudnak már másnap dolgozni menni punkció után, de azért kitartottam. Aztán hajnalban úgy éreztem szomjan halok, de mire elértem a vízig, akkor már el akartam ájulni, irgalmatlan hányingerem lett. Felráztam J-t, hogy tudja, helyzet van, mert amúgy  a fülébe is rókázhatnék (fuj), arra sem ébredne fel.
Végül nem hánytam, és nem ájultam, ellenben nem is tudtam visszaaludni. Reggel aztán végiggondoltam, hogy hétfő óta kb csak fehérjét ettem, nagyon kevés szénhidráttal, szóval simán lehet, hogy hajnalban attól voltam rosszul.

Aztán 9-körül már hívott is az intézetből a  biológus néni, hogy megkérdezze ma is, hogy vagyok, meg tájékoztasson a bébikezdemények állapotáról. Egyelőre 10 indult osztódásnak, ebből reálisan  a végén 2-3 fog maradni. De ha nem, és megmarad mind, akkor mondtam, h. J-vel Vénusz szobrot faragtatok magamról, no nem a felpuffadt hasam megörökítésére, hanem, mert annyira termékeny vagyok*, hogy a végén még egy egész focicsapatnyi gyerekünk lesz. Most itt tartunk, szorgosan iszom  a gyógyszertári gyúrós porokat, és ha nem is leszek a budapesti Vénusz, arra azért minden esélyem megvan, hogy víztározóvá nyilvánítsanak a lombik móka végére, tekintve az egy hete megváltozott vízfogyasztási szokásaimat.


*lóf@szt, csak könnyen túlstimulálható

2018. október 21., vasárnap

Lombik, nyünnyögés 2.

Jókat szoktam mosolyogni magamban, amikor azt hallom néhány barátnőmtől, hogy márpedig ők nem fognak férjhez menni soha, mert az kb olyan ,mint egy lepapírozott, legális rabszolgaság, meg amúgyis a fiúk hülyék, vagy hogy nem lesz soha gyerekük, mert semmiféle vágyat nem éreznek arra, hogy kisbabáról gondoskodjanak stb.
Ja, hát nyilván, amikor nem egy stabil párkapcsolatban éltem, nekem sem ezek jártak a fejemben.  Ez tök természetes, de nem azt jelenti, hogy ez már örökre így lesz.
Másrészt nem tudom sokan miért gondolják azt, hogy az ember reggel úgy ébred, hogy márpedig ő gyerekre vágyik, és akkor onnantól csak ez létezik az agyában, és összerándul a méhe minden csecsemő láttán. Biztos van ilyen is, de szerintem vagyunk páran úgy, hogy ezek a dolgok csak úgy sunyin, a kertek alatt lopóznak be a gondolatainkba.

Én azt hiszem akkor fedeztem fel a a"gyerekre vágyást" magamban, amikor rájöttem, hogy akármilyen potencálisan jó dolgokat rejthet a munkahelyem magában, valójában fos az egész, és váltani kéne. Régebben nem csináltam volna ebből problémát, ha már annyira gáz volt a helyzet,tuti jött valami új lehetőség, vagy volt annyi tartalékom, meg egy támogató férjem, hogy szépen beleugrottam a semmibe, és valahogy mindig dolgozott bennem az a megrendíthetetlen pozitív érzés és szemlélet, hogy a fos után már csak jó lehet, és egy új helyen, új feladatokkal, nagyobb fizuval sokkal jobb lesz nekem. Na most, ilyen már jó ideje nincs. Vannak dolgok amikkel szívesen foglalkoznék, meg érdekel, meg vannak cégek amik tetszenek, meg amúgy tanulok folyamatosan, de egy ideje nem érzek semmiféle izgalmat, késztetést az iránt, hogy munkakört vagy munkahelyet váltsak. Aztán elkezdtem ezt is elemezni, hogy biztos kiégtem, vagy valami egyéb pszichés oka van, aztán valahogy megfogalmazódott bennem, hogy "nekem most más feladataim vannak", és aztán valahogy ezt elkezdtem  a gyerek témakörhöz kötni. De ez sem vágy volt, mint inkább tény.

 Azt hiszem, kiválóan jelzi, hogy sem én sem J. nem vagyunk azok  a tipik "ősszülők", 5 éve vagyunk házasok, nem akartunk rögtön gyereket, sőt igazából azt is megbeszéltük még az elején, hogy ha nem lesz, mert mondjuk nem lehet gyerekünk, mi akkor is kurvajól fogjuk magunkat érezni együtt. (tényleg nagyon kell arra vigyázni, hogy mit gondolunk, mert valósággá válhat gyorsan)
Aztán tavaly jött el a közös gondolat, hogy egye kukac, marha drága a gyógygumi, meg mi sem leszünk már tinibbek, hát akkor vágjunk bele, de ha nem jössze, akkor sincs semmi, éljük tovább az életünket vidáman. Határozatlan nekilendülésünket egy elég komoly betegség akasztotta meg pár hónap után, ami sokmindent átírt bennünk.

Azt hiszem a mi generációnk egyik legnagyobb hibája a túlagyalás. Hogy mindenre készen kell állni,hogy először éljünk ki magunkat, hogy legyen meg a lakás, utazgassunk, kocsi, karrier stb. Csak amikor ilyeneket tervezget az ember, az valahogy nem ugrik be, hogy mi van, ha beüt a gebasz? Viszont legalábba  "gebasz" őszintévé tesz, és lepucolja  a nem lényeges dolgokat.

Úgyhogy amikor túllendültünk a nehezén, átbeszéltük, hogy valójában mi is az, ami fontos, amit szeretnék ha megvalósítanánk. És bár a lehetőségeink nem redukálódtak le egyetlen dolora, úgy döntöttünk, hogy nem várunk tovább, mert egy valamit megtanultunk az elmúlt egy évben. Akármennyire is szép az élet, de az idő, a sors, hívjuk ahogy akarjuk, az egy kiszámíthatlan ribanc, és nem nekünk dolgozik.

Lombik, nyünnyögés 1.

Kb június óta forognak a gondolataim a lombik körül, amikor a korábban csak átgondolandó lehetőség kezdett valósággá válni. A "nézzünk utánból" viszonylag gyorsan ott találtuk magunkat az orvos előtt, hogy átbeszéljük a stimuláció idejét és folyamatát. Nem mondom, hogy könnyen ment, főleg, hogy rohadtul ellenzek mindenféle külső hormonális beavatkozást. Azon egyszer sem agonizáltam, hogy úristen nem párnák között fog megfoganni  gyerekünk, de azon egy csomót, hogy (már megint) önként sétálok bele egy olyan dologba, aminek a hosszútávú negatív hatásai az orvostudomány által szinte még ismeretlenek. Nem hiába vizsgálta csomó tanulmány, kutatás a mesterséges megtermékenyítés és a női rákos megbetegedések kapcsolatát. Sokáig olyanokon rágódtam, hogy megéri-e a mellrák,petefészekrák (kockázata) egy-két gyerekért "cserébe", végül arra jutottam, hogy 
1. a jelenlegi kutatások alapján, nincs bizonyított kapcsolat a mesterséges megtermékenyítés és a (megnövekedett) rákos megbetegedések között, 
2. mivel tavaly óta más okból kifolyólag elég sokat olvastam  a témában, plusz elvégeztem egy természetgyógyász tanfolyamot is, szóval ha morbid, ha nem, de nem az a kérdés, hogy ma az ember rákos lesz -e vagy nem, hanem az, hogy mikor?, 
4. többször és rendeszeresen kell menni szűrésre, amit mondjuk egy lombik nélkül lehet nem tennék meg, ami az egy ponttal entebbi eszmefuttatás alapján elég rossz ötlet,
3. bár úgy gondolom, hogy még mindig nem vagyok azon a szinten, hogy mindenáron gyereket akarok, és szerintem gyerek nélkül is lehet szuper és tartalmas élete az ember lányának, de részemről az igazság az, hogy azt nem tudja egyetlen egzotikus utazás sem, egyetlen hipersikeres karrier sem überelni, amikor az ember egy új életet teremt. Mondom ezt úgy, hogy amúgy nem vagyok az a gyerek-imádós fazon, egy-két kivétellel idegesítenek más kölkei. 

Innen indultunk.





2018. szeptember 4., kedd

Party hard

Azt meg nem is meséltem, hogy hétvégén lánybúcsúztunk egy faluban, és nekem annyira bejött ez a falusi élet, hogy hát simán el tudom képzelni, hogy reggel a fodros, pöttyös pizsamámban, meg valami menő gumicsizmában dobok a tyúkoknak enni, majd letelepedve a kerti asztalhoz megreggelizem és elolvasom a híreket  blogokat. Aztán kicsit dolgozgatok, ebédet főzicskézek, hogy legyen erőm a délutáni szunyókáláshoz, hogy aztán újra kicsit dolgozgassak. Álmaim egyetlen gátja a férjem, aki nem akar tyúkszart lapátolni, se füvet nyírni, és szerinte a minden pollenre allergiás ember számára megváltás Budapest kipufogógáztól, portól terhes levegője, mert itt alig van zöld, szóval ha fulladunk is, "nem úgy", és legalább munka sincs vele.

Node igazából nem is ezt akartam elmesélni, hanem azt, hogy sikerült a legnagyobb vihar közepette hazaautókázni,egy nagyjából hullarészeg nő társaságában. Természetesen övé volt az autó is, a gps is, amit jól lehalkított, hogy legalább a zenét hallja, ha már vezetnie nem lehet. Az hogy a gpsnek nincs hangja kb akkor tűnt fel, amikor szó szerint nem láttam semmi magam körül, annyira szakadt az eső, és eltévesztettem a kijáratot az autópályán. Amin meglepődtem,hogy nem volt halálfélelmem, csak mérges voltam a "kibaszott esőre", meg arra, hogy útitársam olyan szinten horkolt, hogy a villámlás, mennydörgés, angyali muzsikaszónak hallatszott mellette.
Szerencsére hazaértünk egyben, igaz dupla annyi idő alatt, mint ibolyaszedő időben, aztán még a nőci sztorizni akart, de akkor már olyan szinten kellett pisilni, hogy az ájulás kerülgetett, úgyhogy otthagytam az utca közepén és rohantam a saját kocsimhoz, hogy mielőbb hazajussak, mire megint olyan szinten elkezdett esni az eső, hogy a kemény 30 mp alatt, míg elértem az autómig, a bugyimból facsarni lehetett vizet, pedig eskü, hogy akkor még bőszen tartogattam.

Vasárnap aztán nem aludtam semmit, nem megy nekem ez az éjszakázás, és már előre félek a hétvégétől, amikor ismét a hullarészeg nőcivel fogok többek között partikázni, meg egy szálláson is leszünk, úgyhogy a gála topánom mellé mindenképp kell egy pár füldugót is csomagolnom. 
Konklúzió, hogy gázos helyzetben is egész higgadt vagyok, ellenben a horkolást semmilyen szinten nem bírom.


Száni a köbön

Belátom magam is mennyire szánalmas vagyok, hogy mindig ugyanoda lukadok ki, hogy mint egy beszorult lábú mókus a mókuskerékben, pörgök a kiba*ott hétköznapi verkliben. Pontosabban munkában. Persze nem mondom, hogy nem jutok mindig újabb felfedezésre magammal kapcsolatban, vagy helyesebben már hangosan ki merem mondani, meg tudom fogalmazni azt, amit régebben a reménykedés halottbogárszagú hálója jótékonyan eltakart. (vagy inkább a naívitás szende optimizmusával én magam takargattam) De az a baj, hogy öregszem, kezd csomó rigolyám lenni, pl. nem szeretem a közös mailboxokat, mert oda valahogy csak nekem,meg max egy másik kollégának jön levél, pedig vagyunk rá 5-en. Nem szeretem ha egynél többször mondanak el dolgokat, csak azért, mert nem bólogatok, csak simán tudomásul veszem. Szerintem attól, hogy nem értek valamivel egyet, még nem vagyok fogyatékos. Bár az igaz, hogy a feltétel nélküli bólogatás több jóra vezet, mint tényleg megnézni, szakérteni, véleményezni, szóval lehet mégis fogyi vagyok.

Ma megint elgondolkodtam rajta, hogy mi a picsát keresek én itt? Öreg vagyok, mármint ne szépítsük, a "nullkilométeres" indok , mint kolléga kiválasztási szempont, nálam azt jelenti, hogy ge*i öreg vagyok és, mint az öreg kutyusokba, senki nem akar belém bármiféle energiát feccölni, mert  már nem is nagyon lehet idomítani, meg új trükköket tanítani.
Aztán a másik indok "a közös csí", ami velem nincs meg, tehát nem csak öreg, de még antipatikus is vagyok. Még szerencse, hogy vannak hasonlóan antipatikus kollégák, akik közösséget érezve velem, olyanokat írkálnak mindenki szeme láttára, hogy öröm velem a munka, meg tetszik a stílusom, és mindig mosolygok, meg mindenkihez van egy kedves szavam. 
Én azt is elfogadom, ha valaki kérdez valamiről, és nem fogadja meg a tanácsom, hanem inkább arccal megy a félfának, azt kevésbé, ha mindezt az én rovásomra is teszi. De oké nem vagyok a főnöke, ne csinálja azt amit mondok, de hogy még én legyek ezért előrángatva és lebaszva, hogy nem értek szót a kollégával, nekem valahogy wtf. 

És igen, már rég felálltam volna, csak van ez a titkos projekt, ami nagyon lassan alakul, és mindig adok egy határidőt, de aztán a titkosprojekt meg fityiszt mutat, és nem vagyok benne egészen biztos, hogy titkosprojekt ide vagy oda, de megéri itt várakozni. Mert amúgy mostanában elég sűrűn elgondolkodom azon, hogy tuti velem van a baj, mármint nyomoronc vagyok minden szempontból, de ha mégsem, akkor kiváló úton haladok afelé, hogy tényleg egy megkeresedett banya legyek.

2018. április 8., vasárnap

S(z)avazás

Csak én unom már rettenetesen ezt a szavazós mizériát? Vége lehetne már.

2018. április 4., szerda

Megállíthatatlanul...

.... kocásodom, persze látom a hibákat,amiket elkövetek, de ez az ütem akkor sem normális, és hát nem leszek meglepve ha kiderül, hogy a Merckformin odacseszett kicsit a pajzsmirigyemnek. Nem baj, legalább egy újabb dolog, amire szedhetek gyógyszert és/vagy ami miatt megint arcon pöröghetek és gyógyítgathatom magamat.
Ennek örömére tegnap az Orsaybe is beugrottam egy pakk ruharendelésemért, mert bár ritkán járok be a céghez, de lassan ott tartok, hogy semmi nem passzol a bojler testemre a tornázós ruhákon kívül, ennyire meg még nem haladó szelleműek a munkahelyemen, hogy elnézzék nekem a bicós naciban való klimpírozást és meetingelést.
Lehet tippelni, hogy a 8 ruhadarabot tartalmazó csomagból mennyi lett rám jó, illetve mennyi ruha az, amit hajlandó is vagyok a testemre húzni, mert bár dundus vagyok,de mazochista nem.(amúgy de, csak nem ilyen dolgokban)
2 azaz kettő darab felső, de még azok közül is hezitálok az egyiken. 

Azt már múltkor is megállapítottuk a lányokkal, hogy az Orsay is elindult valami minőségi lejtőn, mert a ruhák anyaga borzasztó, pár mosás után lehetetlen helyeken szakad ki, de mostanában a mosásig sem jutunk el vele, mert meg sem vesszük, annyira gáz a textil, amiből készül. A tegnapi csomagban is volt 3 ruha, de már tapintásra is tejeszacskók voltak, meg annyira vastagok, hogy egy antarktiszi fókaleshez is ideális viselet lenne mindegyik, és akkor is garantáltan gyöngyözne az ember homloka. Persze meg szoktam nézni az összetételt, de tök hülye vagyok hozzá a műanyag és a műanyag között is van különbség, meg hát nyilván nem mindegy, hogy mennyire vastagra szövik, hogy most egy lágy, vékony, teszkóskifli zacskót húz magára az ember lánya, vagy egy fröccsöntött vastag műanyag páncélt. És igen tudom, inkább turiba kéne vásárolni, de ott is egyre több az ilyen műanyag gúnya, meg asziszem én turivakságban szenvedek, nem igazán látom meg a kincseket. Lehet ha megyek kinezhez, akkor nem is a lelki és egyéb testi nyomoromra kéne majd oldást kérnem, hanem arra, hogy meglássam a potenciális ruckókat. Néha úgy érzem már ettől is jelentős életminőség javulásom lenne. Azért ha van valami jó tippetek, hol lehet értelmes ruhákat venni, hát ne tartsátok magatokban.

2018. március 26., hétfő

Menekülök előre

Ma hirtelen felindulásból felhívtam a babagyárat, június elejére kaptunk időpontot. A hölgy kedvesen elhadarta, hogy  óó hát június elején konzultáció, utána vizsgálatok, és ha minden rendben van, akkor jöhet a kezelés. Nem akartam neki mondani, hogy ha minden rendben lenne, akkor most nem beszélgetnénk. Mindegy, ne öljük meg az optimizmust másokban, legyenek kedvesek, ha már én nem.

2018. március 8., csütörtök

Minden szar.

De most legalább nekem sincs kedvem megoldást keresni. Értem, hogy az élet igazságtalan, de miért kurva bonyolult is mellé?

2018. február 14., szerda

Agyf*

A személyes life -coachom (Mike) minap mondott okossága alapján inkább leírom, ami a bögyömet nyomja, hogy legalább az agyamat ne.

Szóval nem nagyon tudom elengedni ezt az olyan emberekből csináljunk főnököt, akik mögött tényleges teljesítmény nincs, vagy nagyon hullámzó, és a people management skilljei is hagynak némi kívánnivalót maga után. Pl. kerüli a konfrontációt, inkább a másik háta mögött terjeszt mindenfélét, illetve ahelyett, hogy megbeszélné valakivel a problémákat, rögtön felnyomja a főnöknél. Ami mellette szól, hogy ügyesen marketingeli magát, jól kommunikál, szakmai tudása van, de azt is inkább hívjuk jól informáltságnak, amivel sokszor vissza is él,mert amit megtud (közérdekű) szakmai információt, azt nem adja tovább. Ja, és a bevallása szerint is igyekszik manipulálni az embereket. 

Aztán vagyok én, akinek folyamatosan felfelé ívelő teljesítménye van, és pl. a mai megbeszélésen is szénné dicsért a főnök is, hogy brutál a teljesítményem, és folyamatosan nagyon jó visszajelzéseket kap rólam, de hogy ha közülünk kéne választani, hogy kiből csináljon vezetőt, akkor a másik lányt választaná. És akkor itt nem arról folyt tovább a társalgás, hogy én miben vagyok elmaradva (a manipulálásban, a mindenhol ott levésben tuti), miben kéne fejlődnöm, hanem, hogy a másik csaj egy "csiszolatlan gyémánt". Hát ki nem szarja le? 

És aztán még így ventiláltam T.-nek, hogy egy vezető, aki másik városban dolgozik, mennyit lát belőlünk? Semmit. Nem látja a szakmai életünket, hogy ki mit csinál, csak a külsőséget, a kommunikációt, amibe néha-napján belebotlik. Ez alapján, meg az előző vezető véleménye alapján, aki a kolléganő barátnője volt, alkot véleményt.

De amúgy tényleg francért erőlködök. Ahelyett, hogy csomót dolgozom, inkább önfejlesztő, meg hogyan manipuláljuk az embereket témájú könyveket kéne olvasnom. Mert eszerint csak ennyi a siker kulcsa. 

Nektek mi a tapasztalatotok?

2018. február 8., csütörtök

Úttörő leszek

Ezt muszáj elmesélnem, ha valaha oda kerülnétek, hogy mondjuk vezetőként el kéne simítani egy konfliktust kollégák között, akkor legyen ez itt inspirációnak. (De alacsony vérnyomásra is kiváló, kávé helyett!)
Ma raport meeting volt, merthogy az egyik kolléga nem igazán szeret dolgozni,de ennek már igen látványos jelei voltak, pl. hosszú félórákra, órákra való eltűnés napközben többször, cigizés címszóval, a 10 max 20 perces munka több,mint 1 hete érintetlenül áll rajta, az azonnali választ igénylő levelek minimum 5-6 órás átfutással vannak megválaszolva, meg hát a számokon is látszik, hogy kilóg a lóláb. Ez főleg akkor gáz, amikor az ember egyedül marad ezzel a kollégával, mert a többiek mondjuk szabin vannak, vagy épp lebetegedtek. Ha megkéred valamire, vagy rádelegálsz valamit, az hétszentség, hogy a héten már nem lesz meg, tehát így kell kalkulálni, ergo lószart sem osztasz rá. Persze már többször szóltunk neki, írásban is, hogy izé, hát jó lenne ha már kicsit dolgozgatna. Erre a napokban elkezdett valami olyasmivel foglalkozni, ami egyáltalán nem az ő dolga lett volna, hiába jeleztük neki, hogy ne,mert 1. nem az ő feladata, 2. nincs meg hozzá a szükséges technikai tudása, ergo megüthetjük a bokánkat, 3. és amúgy is a fenéért nem azt csinálja, amit kéne, de ő mindezek ellenére is foglalkozott vele, leszarta amit mondunk. 
A mai team leaderrel történt beszélgetés konklúziója pedig (bullshit level 20000): a kolléga nem lusta, csak ÚTTÖRŐ. 
Majd, hogy a másik, a problémát eszkaláló kolléga túlságosan szabálykövető, viszont nagyon jó vezető alapanyag, úgyhogy benyomják valami vezető mentoring programba. Úgyhogy igazából mindenki kurvajól járt. Ja, kivéve engem, aki a( minden szerénytelenség nélkül mondom, sajnos a számok is igazolják) legtöbbet dolgozik és húzza előre a csapatot. Perpill nem tudtam jelen lenni, de el nem tudom képzelni, hogy annak mit ajánlanak, aki eszkalál+ tényleg dolgozik is?

2018. február 7., szerda

Isten veled!

Pont műszakkezdés előtt hívott Anya. Hétvége óta fel voltam rá készülve, pontosabban már készítettem a lelkemet egy ideje, hogy egyszer jönni fog egy hívás, hogy elmentél, de azt hiszem erre sosem lehet felkészülni. 

Szégyellem magamat, hogy az utolsó hetekben nem voltam ott veled, akár csak 1-1 pillanatra, hogy tudd, hogy minden nap gondolok rád,hogy veled vagyok, és veled leszek, leszünk ott is, ahova fizikailag senki nem kísérhet már el. Anyáék próbáltak kímélni, nem csak téged, de engem is. J. betegsége, a te betegséged...Mindenki azt mondta, hogy csodál, hogy ezt, hogy bírom, de a csodálat az neked/nektek jár, mert emberfeletti amit elviseltek, elviseltél az utóbbi hetekben, hónapokban.

Mondjuk mindig is makacs, akaratos nő voltál,ha valamit elhatároztál az úgy is volt. Emlékszem egy nálad töltött nyári hét alatt, mindenáron meg akartuk nézni a Derricket, de te nem engedted, mondván ha halált akarunk látni, akkor menjünk ki a temetőbe. (Mama, neked fogalmad nem volt, milyen fiúk között felnőni!) Akárhogy könyörögtünk,duzzogtunk nem volt tévénézés sem, nemhogy Derrick, pedig aztán mi ha füttyentettünk, te mindig ugrottál.(Az más kérdés, hogy igazán sose füttyögtünk, mert csend-rend-fegyelem volt. Te voltál a mi "Csókolom Mamánk!") De ahhoz tartottad magad, hogy a gyereknek nyáron a kertben, a levegőn a helye. Bevallom életemben annyit nem lapoztam a Bibliát sem,mint akkor ott veled, azon a héten, de furcsa módon még élveztem is. Arra is emlékszem, hogy a gyerekágy és a te ágyad fejtámlája összeért és esténként kézen fogva aludtunk el. 
Akkor is makacs voltál, amikor az orvos közölte, hogy ez bizony rák, több helyen is. Te fittyet hánytál az orvosi előrejelzésekre és diagnózisra, hazamentél és folytattad a megszokott kis életedet, kertészkedéssel, gyógytea főzéssel, mindenféle kóbor macska befogadásával, bringázással, barátnőzéssel. Tizenévet húztál le egy olyan betegséggel a testedben, ami a fiatal szervezeteket is pár hónap alatt megsemmisíti. Arra is emlékszem, hogy kb két évvel ezelőtt, amikor a dolgok kezdtek rosszabbra fordulni, és te már nem tudtad elvégezni a nagy kerti munkákat, de mint "felügyelő" ott álltál mellettünk, könnybe lábadt szemmel kérdezted meg tőlem, hogy szerintem vállaljad-e a kemót, vagy ne? Mert, hogy te még élni akarsz! Neked még annyi tennivalód van! A szívem szakadt meg.

Az élethez ragaszkodtál, de nagyon sok mindent nem tudtál elengedni az életedben, hogy igazán boldog legyél. Tanárnő akartál lenni, de nem tanulhattál tovább, és a szerelmedről is kiderült, hogy nem az, akinek mondta magát, így egyedül nevelted fel Apát, soha többet nem bíztál meg senkiben. A szüleid mellett is kitartottál,az utolsó leheletükig te ápoltad egyedül őket,holott sokszor mondtad, hogy úgy érezted, ők sosem szerettek, vagy nem úgy , ahogy neked jó lett volna. Csak félve merek arra gondolni, hogy voltál-e valaha igazán boldog? Azt tudtad ugye, hogy mi szeretünk? 

Bánt, hogy az utolsó hetekben nem voltam ott veled. Akkor is , ha Anya azt mondja, hogy jobb, hogy nem láttalak az utolsó hetekben-napokban, jobb, hogy úgy maradtál meg az emlékeimben, hogy robogsz felém a kerten át, arcodon a lekváros kenyér nyomával, mert tudtad, hogy jövünk, és csak azt vártad, hogy megszólaljon a kapucsengő, és te mindent eldobva "szaladtál" kaput nyitni. Decemberben még a hangod is erősen csengett, pedig akkor már kórházban voltál hetek óta. Unatkoztál-"nem lehet beszélgetni senkivel", és haza akartál menni a kertedhez, a  macskáidhoz, a kutyához. 
Anya azt mondta múlt héten, hogy el kell, hogy engedjünk téged. Neked ez már nem jó. Nem vagy önmagad. Nem tudták  már a fájdalmaidat sem csillapítani. Csak abban reménykedtünk, hogy az átkelésed békés lesz. Mintha békésen elaludva egy álomba siklanál. 

Legyen szép az álmod! Hiányozni fogsz Mama!

2018. január 31., szerda

Kripliék

Kedves Univerzum!

Nem tudom mit érthettél félre cirka egy évvel ezelőtt, de a mentális kívánságlistánkon nem szerepelt semmiféle negatív, szomorúságot, idegeskedést okozó dolog, főleg nem betegség. Nem, a megfázás sem, és jobb ha tudod, hogy rákot is csak az akváriumunkban látunk szívesen, de abból is csak akkorát, amekkorát a pufi guppijaink nem tudnak elcsámcsogni.
Kezd kicsit fárasztó lenni, hogy folyton van valami. És nem a folytonossággal van baj, mert pl én tökre szeretek addig nevetni, ameddig a könnyeim el nem kezdenek potyogni, vagy már horkantva tudok csak levegőt venni, és mondjuk ezután még ölelgetnem kell valakit, akit nagyon szeretek, meg mondjuk aznap még a közértes néni is kedves velem, szóval nem ezzel van a baj, hanem hogy a valamijeid, azok rosszak. Oké nem rosszak, hanem bűn szarok, kurva szarok, fokozzam még?  Tessék mindent jóvá és jobbá tenni! Kórházba csak gyereket szülni szeretnénk most már menni, és sírni is csak örömünkben szeretnénk. Na jó, nem bánom, Margit* továbbra is lehet lusta, idegesítő, ha már mégis kell valami negatív. De ennyi. Nem kell próbatétel, nem a Magyar népmesékben vagyunk, meg egyébként is a 3 próbán már bőven túl vagyunk, és sehol a fele királyság, meg az egészség, boldogság. Szedd össze magad! Most!

Szeretettel, megbocsájtással.

Kripliék


*kolléganő művészneve