Ma olyan szinten sikerült felzaklatódnom egy nyomorult kis vérnyomásméréstől, hogy majdnem sírógörcsöt kaptam. Jó ehhez azért hozzájárult az is, hogy egy hete nem tudom normálisan kialudni magamat, elkaptam valami felsőlégúti vírust, és Mike-nak lesz igaza, hogy 2 hétig is eltart, mire kilábalok belőle. Most épp a vízszintbe kerülök-megfulladok a köhögéstől fázisban vagyok. A hétvége is arra ment el, hogy az esti deficitet próbáltam bepótolni, több-kevesebb sikerrel.
Aztán meg az orvos magánpraxisa is -ahol ma voltam először- hát hogy is mondjam, elég puritán. Kicsi a váró de legalább full levegőtlen és zsúfolt, úgyhogy az első 5 perc után a pánik kerülgetett, hogy csak rosszul ne legyek. Nem bírom amúgy sem a kánikulát, a párás kánikulát még annyira sem, de a csúcs, ha bezárnak ilyen klímában kis helyre, másik 10 emberrel. Bekerülve a dokihoz kiderült, hogy van még hova fokozni a mókát, az ultrahangra egy ablaktalan, ágynyi nagyságú helyre kellett bemenni,ahol diszkréten magunkra hajtottuk az egyetlen nyílászárót, hogy Babszit jobban lássuk a monitoron. Nálam azt hiszem itt szakadt el valami, éreztem, hogy a fejemet elönti a forróság, diszkréten remegni kezdtem, és csak az kattogott a fejemben, hogy haza akarok menni a hűvösbe. Még megbeszéltünk pár dolgot ( az egy külön blogbejegyzést érdemel, hogyan tudják beszaratni a kismamákat seperc alatt- szerintem direkt), majd közölte a doki, hogy akkor búcsúzóul mérjünk már vérnyomást. Hagyjuk, hogy vérnyomásnaplót kell vezessek amúgy is, meg pénteken a védőnő is lecsekkolt már vérnyomásügyileg is, mondtam neki, hogy szerintem biztos rossz lesz, mert nagyon feszült, ideges vagyok, nem érzem komfortosan magamat ebben a kurvamelegben. Persze kurvaszar lett a vérnyomásom, az asszisztens csaj meg rohant a dokihoz, hogy úristen, hát 160 felett van és blablabla, és akkor közölték, hogy most szépen nem megyek sehova, hanem várunk egy fél órát és újra mérjük. Mondtam, hogy felesleges, jobb nem lesz, sőt szerintem rosszabb, mert érzem, hogy feszült vagyok és ideges, és amúgy is fehérköpeny szindrómám van. Persze nem engedtek sehova, hanem megmérték újra, és még szarabb lett. Aztán végül abban maradtunk, hogy hazamegyek,méricskélem itthon tovább a dolgokat és reggel telefonálok. Ezt mondjuk nem tudom minek, mert nem az orvos veszi fel a telefont sosem, hanem egy asszisztens csaj, akinek fogalma nem lesz semmiről. De hát jól van. Itthon aztán egész este borzasztóan zaklatottnak éreztem magamat ettől a kalandtól, J. próbált vígasztalni, kevés sikerrel. Babsz viszont cuki kis kuglifej már most, és úgy fest a tornasorban nem az utolsók között fog majd kullogni, mint drága édesanyja.
