GyúrósPityu-féle Vénusz

Gondoltam lenyomok itt még pár uncsi sort  a lombik procedúráról, de  az van, hogy a leszívás óta (hétfő) elég ramatyul vagyok. A punkció után meglepően virgonc voltam, meg is lepődtem, hogy jééé ennyi? (mondjuk sejtettem, hogy utána az infúzióban nem Margaritát adtak vénásan) Pár órával később otthon aztán éreztem, hogy ennek fele sem tréfa, ez bizony kurvára fáj, és nem csak  legalul a hasam, hanem az egész mindenem. 

Tegnap aztán újabb szintet léptem, jött a kisgömböc állapot, életemben nem voltam még ennyire felpuffadva, rohadtul nem kívántam semmit, de azért szorgosan nyomtam be J. pizzás csirkemelleit, meg aztán este a fehérjeport. Néha megfordult  fejemben, hogy ez már lehet, hogy ügyelet szint, meg így nem értettem, hogy mások hogy tudnak már másnap dolgozni menni punkció után, de azért kitartottam. Aztán hajnalban úgy éreztem szomjan halok, de mire elértem a vízig, akkor már el akartam ájulni, irgalmatlan hányingerem lett. Felráztam J-t, hogy tudja, helyzet van, mert amúgy  a fülébe is rókázhatnék (fuj), arra sem ébredne fel.

Végül nem hánytam, és nem ájultam, ellenben nem is tudtam visszaaludni. Reggel aztán végiggondoltam, hogy hétfő óta kb csak fehérjét ettem, nagyon kevés szénhidráttal, szóval simán lehet, hogy hajnalban attól voltam rosszul.

Aztán 9-körül már hívott is az intézetből a  biológus néni, hogy megkérdezze ma is, hogy vagyok, meg tájékoztasson a bébikezdemények állapotáról. Egyelőre 10 indult osztódásnak, ebből reálisan  a végén 2-3 fog maradni. De ha nem, és megmarad mind, akkor mondtam, h. J-vel Vénusz szobrot faragtatok magamról, no nem a felpuffadt hasam megörökítésére, hanem, mert annyira termékeny vagyok*, hogy a végén még egy egész focicsapatnyi gyerekünk lesz. Most itt tartunk, szorgosan iszom  a gyógyszertári gyúrós porokat, és ha nem is leszek a budapesti Vénusz, arra azért minden esélyem megvan, hogy víztározóvá nyilvánítsanak a lombik móka végére, tekintve az egy hete megváltozott vízfogyasztási szokásaimat.

*lóf@szt, csak könnyen túlstimulálható

Lombik, nyünnyögés 2.

Jókat szoktam mosolyogni magamban, amikor azt hallom néhány barátnőmtől, hogy márpedig ők nem fognak férjhez menni soha, mert az kb olyan ,mint egy lepapírozott, legális rabszolgaság, meg amúgyis a fiúk hülyék, vagy hogy nem lesz soha gyerekük, mert semmiféle vágyat nem éreznek arra, hogy kisbabáról gondoskodjanak stb.
Ja, hát nyilván, amikor nem egy stabil párkapcsolatban éltem, nekem sem ezek jártak a fejemben.  Ez tök természetes, de nem azt jelenti, hogy ez már örökre így lesz.
Másrészt nem tudom sokan miért gondolják azt, hogy az ember reggel úgy ébred, hogy márpedig ő gyerekre vágyik, és akkor onnantól csak ez létezik az agyában, és összerándul a méhe minden csecsemő láttán. Biztos van ilyen is, de szerintem vagyunk páran úgy, hogy ezek a dolgok csak úgy sunyin, a kertek alatt lopóznak be a gondolatainkba.

Én azt hiszem akkor fedeztem fel a a"gyerekre vágyást" magamban, amikor rájöttem, hogy akármilyen potencálisan jó dolgokat rejthet a munkahelyem magában, valójában fos az egész, és váltani kéne. Régebben nem csináltam volna ebből problémát, ha már annyira gáz volt a helyzet,tuti jött valami új lehetőség, vagy volt annyi tartalékom, meg egy támogató férjem, hogy szépen beleugrottam a semmibe, és valahogy mindig dolgozott bennem az a megrendíthetetlen pozitív érzés és szemlélet, hogy a fos után már csak jó lehet, és egy új helyen, új feladatokkal, nagyobb fizuval sokkal jobb lesz nekem. Na most, ilyen már jó ideje nincs. Vannak dolgok amikkel szívesen foglalkoznék, meg érdekel, meg vannak cégek amik tetszenek, meg amúgy tanulok folyamatosan, de egy ideje nem érzek semmiféle izgalmat, késztetést az iránt, hogy munkakört vagy munkahelyet váltsak. Aztán elkezdtem ezt is elemezni, hogy biztos kiégtem, vagy valami egyéb pszichés oka van, aztán valahogy megfogalmazódott bennem, hogy "nekem most más feladataim vannak", és aztán valahogy ezt elkezdtem  a gyerek témakörhöz kötni. De ez sem vágy volt, mint inkább tény.

 Azt hiszem, kiválóan jelzi, hogy sem én sem J. nem vagyunk azok  a tipik "ősszülők", 5 éve vagyunk házasok, nem akartunk rögtön gyereket, sőt igazából azt is megbeszéltük még az elején, hogy ha nem lesz, mert mondjuk nem lehet gyerekünk, mi akkor is kurvajól fogjuk magunkat érezni együtt. (tényleg nagyon kell arra vigyázni, hogy mit gondolunk, mert valósággá válhat gyorsan)
Aztán tavaly jött el a közös gondolat, hogy egye kukac, marha drága a gyógygumi, meg mi sem leszünk már tinibbek, hát akkor vágjunk bele, de ha nem jössze, akkor sincs semmi, éljük tovább az életünket vidáman. Határozatlan nekilendülésünket egy elég komoly betegség akasztotta meg pár hónap után, ami sokmindent átírt bennünk.

Azt hiszem a mi generációnk egyik legnagyobb hibája a túlagyalás. Hogy mindenre készen kell állni,hogy először éljünk ki magunkat, hogy legyen meg a lakás, utazgassunk, kocsi, karrier stb. Csak amikor ilyeneket tervezget az ember, az valahogy nem ugrik be, hogy mi van, ha beüt a gebasz? Viszont legalábba  "gebasz" őszintévé tesz, és lepucolja  a nem lényeges dolgokat.

Úgyhogy amikor túllendültünk a nehezén, átbeszéltük, hogy valójában mi is az, ami fontos, amit szeretnék ha megvalósítanánk. És bár a lehetőségeink nem redukálódtak le egyetlen dolora, úgy döntöttünk, hogy nem várunk tovább, mert egy valamit megtanultunk az elmúlt egy évben. Akármennyire is szép az élet, de az idő, a sors, hívjuk ahogy akarjuk, az egy kiszámíthatlan ribanc, és nem nekünk dolgozik.

Lombik, nyünnyögés 1.

Kb június óta forognak a gondolataim a lombik körül, amikor a korábban csak átgondolandó lehetőség kezdett valósággá válni. A "nézzünk utánból" viszonylag gyorsan ott találtuk magunkat az orvos előtt, hogy átbeszéljük a stimuláció idejét és folyamatát. Nem mondom, hogy könnyen ment, főleg, hogy rohadtul ellenzek mindenféle külső hormonális beavatkozást. Azon egyszer sem agonizáltam, hogy úristen nem párnák között fog megfoganni  gyerekünk, de azon egy csomót, hogy (már megint) önként sétálok bele egy olyan dologba, aminek a hosszútávú negatív hatásai az orvostudomány által szinte még ismeretlenek. Nem hiába vizsgálta csomó tanulmány, kutatás a mesterséges megtermékenyítés és a női rákos megbetegedések kapcsolatát. Sokáig olyanokon rágódtam, hogy megéri-e a mellrák,petefészekrák (kockázata) egy-két gyerekért "cserébe", végül arra jutottam, hogy 

1. a jelenlegi kutatások alapján, nincs bizonyított kapcsolat a mesterséges megtermékenyítés és a (megnövekedett) rákos megbetegedések között, 

2. mivel tavaly óta más okból kifolyólag elég sokat olvastam  a témában, plusz elvégeztem egy természetgyógyász tanfolyamot is, szóval ha morbid, ha nem, de nem az a kérdés, hogy ma az ember rákos lesz -e vagy nem, hanem az, hogy mikor?, 

4. többször és rendeszeresen kell menni szűrésre, amit mondjuk egy lombik nélkül lehet nem tennék meg, ami az egy ponttal entebbi eszmefuttatás alapján elég rossz ötlet,

3. bár úgy gondolom, hogy még mindig nem vagyok azon a szinten, hogy mindenáron gyereket akarok, és szerintem gyerek nélkül is lehet szuper és tartalmas élete az ember lányának, de részemről az igazság az, hogy azt nem tudja egyetlen egzotikus utazás sem, egyetlen hipersikeres karrier sem überelni, amikor az ember egy új életet teremt. Mondom ezt úgy, hogy amúgy nem vagyok az a gyerek-imádós fazon, egy-két kivétellel idegesítenek más kölkei. 

Innen indultunk.