2018. február 14., szerda

Agyf*

A személyes life -coachom (Mike) minap mondott okossága alapján inkább leírom, ami a bögyömet nyomja, hogy legalább az agyamat ne.

Szóval nem nagyon tudom elengedni ezt az olyan emberekből csináljunk főnököt, akik mögött tényleges teljesítmény nincs, vagy nagyon hullámzó, és a people management skilljei is hagynak némi kívánnivalót maga után. Pl. kerüli a konfrontációt, inkább a másik háta mögött terjeszt mindenfélét, illetve ahelyett, hogy megbeszélné valakivel a problémákat, rögtön felnyomja a főnöknél. Ami mellette szól, hogy ügyesen marketingeli magát, jól kommunikál, szakmai tudása van, de azt is inkább hívjuk jól informáltságnak, amivel sokszor vissza is él,mert amit megtud (közérdekű) szakmai információt, azt nem adja tovább. Ja, és a bevallása szerint is igyekszik manipulálni az embereket. 

Aztán vagyok én, akinek folyamatosan felfelé ívelő teljesítménye van, és pl. a mai megbeszélésen is szénné dicsért a főnök is, hogy brutál a teljesítményem, és folyamatosan nagyon jó visszajelzéseket kap rólam, de hogy ha közülünk kéne választani, hogy kiből csináljon vezetőt, akkor a másik lányt választaná. És akkor itt nem arról folyt tovább a társalgás, hogy én miben vagyok elmaradva (a manipulálásban, a mindenhol ott levésben tuti), miben kéne fejlődnöm, hanem, hogy a másik csaj egy "csiszolatlan gyémánt". Hát ki nem szarja le? 

És aztán még így ventiláltam T.-nek, hogy egy vezető, aki másik városban dolgozik, mennyit lát belőlünk? Semmit. Nem látja a szakmai életünket, hogy ki mit csinál, csak a külsőséget, a kommunikációt, amibe néha-napján belebotlik. Ez alapján, meg az előző vezető véleménye alapján, aki a kolléganő barátnője volt, alkot véleményt.

De amúgy tényleg francért erőlködök. Ahelyett, hogy csomót dolgozom, inkább önfejlesztő, meg hogyan manipuláljuk az embereket témájú könyveket kéne olvasnom. Mert eszerint csak ennyi a siker kulcsa. 

Nektek mi a tapasztalatotok?

2018. február 8., csütörtök

Úttörő leszek

Ezt muszáj elmesélnem, ha valaha oda kerülnétek, hogy mondjuk vezetőként el kéne simítani egy konfliktust kollégák között, akkor legyen ez itt inspirációnak. (De alacsony vérnyomásra is kiváló, kávé helyett!)
Ma raport meeting volt, merthogy az egyik kolléga nem igazán szeret dolgozni,de ennek már igen látványos jelei voltak, pl. hosszú félórákra, órákra való eltűnés napközben többször, cigizés címszóval, a 10 max 20 perces munka több,mint 1 hete érintetlenül áll rajta, az azonnali választ igénylő levelek minimum 5-6 órás átfutással vannak megválaszolva, meg hát a számokon is látszik, hogy kilóg a lóláb. Ez főleg akkor gáz, amikor az ember egyedül marad ezzel a kollégával, mert a többiek mondjuk szabin vannak, vagy épp lebetegedtek. Ha megkéred valamire, vagy rádelegálsz valamit, az hétszentség, hogy a héten már nem lesz meg, tehát így kell kalkulálni, ergo lószart sem osztasz rá. Persze már többször szóltunk neki, írásban is, hogy izé, hát jó lenne ha már kicsit dolgozgatna. Erre a napokban elkezdett valami olyasmivel foglalkozni, ami egyáltalán nem az ő dolga lett volna, hiába jeleztük neki, hogy ne,mert 1. nem az ő feladata, 2. nincs meg hozzá a szükséges technikai tudása, ergo megüthetjük a bokánkat, 3. és amúgy is a fenéért nem azt csinálja, amit kéne, de ő mindezek ellenére is foglalkozott vele, leszarta amit mondunk. 
A mai team leaderrel történt beszélgetés konklúziója pedig (bullshit level 20000): a kolléga nem lusta, csak ÚTTÖRŐ. 
Majd, hogy a másik, a problémát eszkaláló kolléga túlságosan szabálykövető, viszont nagyon jó vezető alapanyag, úgyhogy benyomják valami vezető mentoring programba. Úgyhogy igazából mindenki kurvajól járt. Ja, kivéve engem, aki a( minden szerénytelenség nélkül mondom, sajnos a számok is igazolják) legtöbbet dolgozik és húzza előre a csapatot. Perpill nem tudtam jelen lenni, de el nem tudom képzelni, hogy annak mit ajánlanak, aki eszkalál+ tényleg dolgozik is?

2018. február 7., szerda

Isten veled!

Pont műszakkezdés előtt hívott Anya. Hétvége óta fel voltam rá készülve, pontosabban már készítettem a lelkemet egy ideje, hogy egyszer jönni fog egy hívás, hogy elmentél, de azt hiszem erre sosem lehet felkészülni. 

Szégyellem magamat, hogy az utolsó hetekben nem voltam ott veled, akár csak 1-1 pillanatra, hogy tudd, hogy minden nap gondolok rád,hogy veled vagyok, és veled leszek, leszünk ott is, ahova fizikailag senki nem kísérhet már el. Anyáék próbáltak kímélni, nem csak téged, de engem is. J. betegsége, a te betegséged...Mindenki azt mondta, hogy csodál, hogy ezt, hogy bírom, de a csodálat az neked/nektek jár, mert emberfeletti amit elviseltek, elviseltél az utóbbi hetekben, hónapokban.

Mondjuk mindig is makacs, akaratos nő voltál,ha valamit elhatároztál az úgy is volt. Emlékszem egy nálad töltött nyári hét alatt, mindenáron meg akartuk nézni a Derricket, de te nem engedted, mondván ha halált akarunk látni, akkor menjünk ki a temetőbe. (Mama, neked fogalmad nem volt, milyen fiúk között felnőni!) Akárhogy könyörögtünk,duzzogtunk nem volt tévénézés sem, nemhogy Derrick, pedig aztán mi ha füttyentettünk, te mindig ugrottál.(Az más kérdés, hogy igazán sose füttyögtünk, mert csend-rend-fegyelem volt. Te voltál a mi "Csókolom Mamánk!") De ahhoz tartottad magad, hogy a gyereknek nyáron a kertben, a levegőn a helye. Bevallom életemben annyit nem lapoztam a Bibliát sem,mint akkor ott veled, azon a héten, de furcsa módon még élveztem is. Arra is emlékszem, hogy a gyerekágy és a te ágyad fejtámlája összeért és esténként kézen fogva aludtunk el. 
Akkor is makacs voltál, amikor az orvos közölte, hogy ez bizony rák, több helyen is. Te fittyet hánytál az orvosi előrejelzésekre és diagnózisra, hazamentél és folytattad a megszokott kis életedet, kertészkedéssel, gyógytea főzéssel, mindenféle kóbor macska befogadásával, bringázással, barátnőzéssel. Tizenévet húztál le egy olyan betegséggel a testedben, ami a fiatal szervezeteket is pár hónap alatt megsemmisíti. Arra is emlékszem, hogy kb két évvel ezelőtt, amikor a dolgok kezdtek rosszabbra fordulni, és te már nem tudtad elvégezni a nagy kerti munkákat, de mint "felügyelő" ott álltál mellettünk, könnybe lábadt szemmel kérdezted meg tőlem, hogy szerintem vállaljad-e a kemót, vagy ne? Mert, hogy te még élni akarsz! Neked még annyi tennivalód van! A szívem szakadt meg.

Az élethez ragaszkodtál, de nagyon sok mindent nem tudtál elengedni az életedben, hogy igazán boldog legyél. Tanárnő akartál lenni, de nem tanulhattál tovább, és a szerelmedről is kiderült, hogy nem az, akinek mondta magát, így egyedül nevelted fel Apát, soha többet nem bíztál meg senkiben. A szüleid mellett is kitartottál,az utolsó leheletükig te ápoltad egyedül őket,holott sokszor mondtad, hogy úgy érezted, ők sosem szerettek, vagy nem úgy , ahogy neked jó lett volna. Csak félve merek arra gondolni, hogy voltál-e valaha igazán boldog? Azt tudtad ugye, hogy mi szeretünk? 

Bánt, hogy az utolsó hetekben nem voltam ott veled. Akkor is , ha Anya azt mondja, hogy jobb, hogy nem láttalak az utolsó hetekben-napokban, jobb, hogy úgy maradtál meg az emlékeimben, hogy robogsz felém a kerten át, arcodon a lekváros kenyér nyomával, mert tudtad, hogy jövünk, és csak azt vártad, hogy megszólaljon a kapucsengő, és te mindent eldobva "szaladtál" kaput nyitni. Decemberben még a hangod is erősen csengett, pedig akkor már kórházban voltál hetek óta. Unatkoztál-"nem lehet beszélgetni senkivel", és haza akartál menni a kertedhez, a  macskáidhoz, a kutyához. 
Anya azt mondta múlt héten, hogy el kell, hogy engedjünk téged. Neked ez már nem jó. Nem vagy önmagad. Nem tudták  már a fájdalmaidat sem csillapítani. Csak abban reménykedtünk, hogy az átkelésed békés lesz. Mintha békésen elaludva egy álomba siklanál. 

Legyen szép az álmod! Hiányozni fogsz Mama!