Jókat szoktam mosolyogni magamban, amikor azt hallom néhány barátnőmtől, hogy márpedig ők nem fognak férjhez menni soha, mert az kb olyan ,mint egy lepapírozott, legális rabszolgaság, meg amúgyis a fiúk hülyék, vagy hogy nem lesz soha gyerekük, mert semmiféle vágyat nem éreznek arra, hogy kisbabáról gondoskodjanak stb.
Ja, hát nyilván, amikor nem egy stabil párkapcsolatban éltem, nekem sem ezek jártak a fejemben. Ez tök természetes, de nem azt jelenti, hogy ez már örökre így lesz.
Másrészt nem tudom sokan miért gondolják azt, hogy az ember reggel úgy ébred, hogy márpedig ő gyerekre vágyik, és akkor onnantól csak ez létezik az agyában, és összerándul a méhe minden csecsemő láttán. Biztos van ilyen is, de szerintem vagyunk páran úgy, hogy ezek a dolgok csak úgy sunyin, a kertek alatt lopóznak be a gondolatainkba.
Én azt hiszem akkor fedeztem fel a a"gyerekre vágyást" magamban, amikor rájöttem, hogy akármilyen potencálisan jó dolgokat rejthet a munkahelyem magában, valójában fos az egész, és váltani kéne. Régebben nem csináltam volna ebből problémát, ha már annyira gáz volt a helyzet,tuti jött valami új lehetőség, vagy volt annyi tartalékom, meg egy támogató férjem, hogy szépen beleugrottam a semmibe, és valahogy mindig dolgozott bennem az a megrendíthetetlen pozitív érzés és szemlélet, hogy a fos után már csak jó lehet, és egy új helyen, új feladatokkal, nagyobb fizuval sokkal jobb lesz nekem. Na most, ilyen már jó ideje nincs. Vannak dolgok amikkel szívesen foglalkoznék, meg érdekel, meg vannak cégek amik tetszenek, meg amúgy tanulok folyamatosan, de egy ideje nem érzek semmiféle izgalmat, késztetést az iránt, hogy munkakört vagy munkahelyet váltsak. Aztán elkezdtem ezt is elemezni, hogy biztos kiégtem, vagy valami egyéb pszichés oka van, aztán valahogy megfogalmazódott bennem, hogy "nekem most más feladataim vannak", és aztán valahogy ezt elkezdtem a gyerek témakörhöz kötni. De ez sem vágy volt, mint inkább tény.
Azt hiszem, kiválóan jelzi, hogy sem én sem J. nem vagyunk azok a tipik "ősszülők", 5 éve vagyunk házasok, nem akartunk rögtön gyereket, sőt igazából azt is megbeszéltük még az elején, hogy ha nem lesz, mert mondjuk nem lehet gyerekünk, mi akkor is kurvajól fogjuk magunkat érezni együtt. (tényleg nagyon kell arra vigyázni, hogy mit gondolunk, mert valósággá válhat gyorsan)
Aztán tavaly jött el a közös gondolat, hogy egye kukac, marha drága a gyógygumi, meg mi sem leszünk már tinibbek, hát akkor vágjunk bele, de ha nem jössze, akkor sincs semmi, éljük tovább az életünket vidáman. Határozatlan nekilendülésünket egy elég komoly betegség akasztotta meg pár hónap után, ami sokmindent átírt bennünk.
Azt hiszem a mi generációnk egyik legnagyobb hibája a túlagyalás. Hogy mindenre készen kell állni,hogy először éljünk ki magunkat, hogy legyen meg a lakás, utazgassunk, kocsi, karrier stb. Csak amikor ilyeneket tervezget az ember, az valahogy nem ugrik be, hogy mi van, ha beüt a gebasz? Viszont legalábba "gebasz" őszintévé tesz, és lepucolja a nem lényeges dolgokat.
Úgyhogy amikor túllendültünk a nehezén, átbeszéltük, hogy valójában mi is az, ami fontos, amit szeretnék ha megvalósítanánk. És bár a lehetőségeink nem redukálódtak le egyetlen dolora, úgy döntöttünk, hogy nem várunk tovább, mert egy valamit megtanultunk az elmúlt egy évben. Akármennyire is szép az élet, de az idő, a sors, hívjuk ahogy akarjuk, az egy kiszámíthatlan ribanc, és nem nekünk dolgozik.
Ja, hát nyilván, amikor nem egy stabil párkapcsolatban éltem, nekem sem ezek jártak a fejemben. Ez tök természetes, de nem azt jelenti, hogy ez már örökre így lesz.
Másrészt nem tudom sokan miért gondolják azt, hogy az ember reggel úgy ébred, hogy márpedig ő gyerekre vágyik, és akkor onnantól csak ez létezik az agyában, és összerándul a méhe minden csecsemő láttán. Biztos van ilyen is, de szerintem vagyunk páran úgy, hogy ezek a dolgok csak úgy sunyin, a kertek alatt lopóznak be a gondolatainkba.
Én azt hiszem akkor fedeztem fel a a"gyerekre vágyást" magamban, amikor rájöttem, hogy akármilyen potencálisan jó dolgokat rejthet a munkahelyem magában, valójában fos az egész, és váltani kéne. Régebben nem csináltam volna ebből problémát, ha már annyira gáz volt a helyzet,tuti jött valami új lehetőség, vagy volt annyi tartalékom, meg egy támogató férjem, hogy szépen beleugrottam a semmibe, és valahogy mindig dolgozott bennem az a megrendíthetetlen pozitív érzés és szemlélet, hogy a fos után már csak jó lehet, és egy új helyen, új feladatokkal, nagyobb fizuval sokkal jobb lesz nekem. Na most, ilyen már jó ideje nincs. Vannak dolgok amikkel szívesen foglalkoznék, meg érdekel, meg vannak cégek amik tetszenek, meg amúgy tanulok folyamatosan, de egy ideje nem érzek semmiféle izgalmat, késztetést az iránt, hogy munkakört vagy munkahelyet váltsak. Aztán elkezdtem ezt is elemezni, hogy biztos kiégtem, vagy valami egyéb pszichés oka van, aztán valahogy megfogalmazódott bennem, hogy "nekem most más feladataim vannak", és aztán valahogy ezt elkezdtem a gyerek témakörhöz kötni. De ez sem vágy volt, mint inkább tény.
Azt hiszem, kiválóan jelzi, hogy sem én sem J. nem vagyunk azok a tipik "ősszülők", 5 éve vagyunk házasok, nem akartunk rögtön gyereket, sőt igazából azt is megbeszéltük még az elején, hogy ha nem lesz, mert mondjuk nem lehet gyerekünk, mi akkor is kurvajól fogjuk magunkat érezni együtt. (tényleg nagyon kell arra vigyázni, hogy mit gondolunk, mert valósággá válhat gyorsan)
Aztán tavaly jött el a közös gondolat, hogy egye kukac, marha drága a gyógygumi, meg mi sem leszünk már tinibbek, hát akkor vágjunk bele, de ha nem jössze, akkor sincs semmi, éljük tovább az életünket vidáman. Határozatlan nekilendülésünket egy elég komoly betegség akasztotta meg pár hónap után, ami sokmindent átírt bennünk.
Azt hiszem a mi generációnk egyik legnagyobb hibája a túlagyalás. Hogy mindenre készen kell állni,hogy először éljünk ki magunkat, hogy legyen meg a lakás, utazgassunk, kocsi, karrier stb. Csak amikor ilyeneket tervezget az ember, az valahogy nem ugrik be, hogy mi van, ha beüt a gebasz? Viszont legalábba "gebasz" őszintévé tesz, és lepucolja a nem lényeges dolgokat.
Úgyhogy amikor túllendültünk a nehezén, átbeszéltük, hogy valójában mi is az, ami fontos, amit szeretnék ha megvalósítanánk. És bár a lehetőségeink nem redukálódtak le egyetlen dolora, úgy döntöttünk, hogy nem várunk tovább, mert egy valamit megtanultunk az elmúlt egy évben. Akármennyire is szép az élet, de az idő, a sors, hívjuk ahogy akarjuk, az egy kiszámíthatlan ribanc, és nem nekünk dolgozik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése