Újra itt

Nem vagyok egy nagy író, szóval fogalmam sincs, hogy lehet elegánsan, izgalmasan visszasomfordálni a blogoláshoz, de mivel nem is vágyom írói babérokra és ezzel kapcsolatos népszerűségre a jövőben sem, így most olyan Lufisan csak belevágok a közepébe.

Január végén írtam utoljára örömködve, hogy lettek ügyfeleim (fizetős is, nem csak ingyenes referencia munkák), illetve (erről a részről nem igazán írtam, de) január elején elkezdtük a kistesó projekt miatt a lombik kivizsgálásokat is, amik egészen rendben voltak. Már komolyan kezdtem elhinni a bölcsis takonykórok közepette, hogy én leszek végre az élet császárnője- saját biznisszel,amire mindig is vágytam- tömött bukszával, és hamarosan a főállásomnak is búcsút mondhatok, ha mást nem azért, mert elmegyek szülni. Persze éreztem én, hogy mindez túl szép, hogy igaz legyen, de mióta megszületett miniJé azt az elvet vallom, hogy amiről tudom, hogy nagy valószínűséggel be fog fuccsolni vagy nem fog megvalósulni, ellenben a jelenben ígéretes és nagyon jó érzés, akkor juszt is örülni fogok neki, átadom magamat a jó érzésnek, aztán majd később ráérek buslakodva tologatni a szopórollert, vagy simán csak elfordulni és másnak örülni.

Szóval örültem magamnak, mondhatni szárnyaltam egészen a lombikos doktornő magánrendeléséig, ahová február elején az utolsó vizsgálatra mentem a beültetés előtt, amikor is nem egy szimpla szopórollerrel basztak arcon, hanem egy egész komplett roller gyárat vágtak a pofámba. 

Az álmoskönyv szerint sem jelent sok jót, ha egy ultrahanggal bennünk matató orvos egyre sötétebb képet vág, miközben nem mond semmit csak hümmög. Úgyhogy meg sem próbáltam leplezni a kíváncsiságomat és idegességemet, és megkérdeztem, hogy mit lát? Nem válaszolt. Ettől persze még idegesebb lettem, és hogy megnyugtassam magamat elkezdtem nagy levegőket venni, mire  válaszul kirántotta belőlem a vizsgálófejet és amolyan Jack Torrances* erőltetett mosollyal, szigorú hangon közölte, hogy addig nem folytatja a vizsgálatot, míg meg nem nyugszom. Ettől persze olyan nyugodt lettem, mint lubickoló fókabébi a cáparaj közepén. Kértem, hogy mondja el mit lát, mert a nulla kommunikációtól vagyok ideges, pláne, hogy közben látom, hogy valami nem oké.  Ekkor sem mondott semmit, majd újra elkezdett matatni, és akkor mondta, h. a korábbi vizsgálatok és a mostani állapot alapján a miómámat mielőbb ki kell venni, merthogy nem úgy néz ki most, mint a miómák általában, plusz kurvagyorsan nő, meg vannak fura foltok a méhemben, szóval ez elég esélyes, hogy szarkóma. Van orvosom? Mert akkor sos keressem fel és beszéljem meg vele a műtét részleteit, aztán majd meglátjuk műtét után mi lesz a lombikkal. Piff. Bamm. Ez ütött. 

Kóvályogva hagytam el a rendelőt, gyerek miatt jöttem, aztán egy hárombetűs víziállattal megyek haza. De ezt így hogy? Vérvétel? Több mérés? Másnap céges egészségügyi alkamasságira kellett mennem, 180 volt a vérnyomásom. Persze nem akarták megadni az alkamasságit, mire elmeséltem a sztorit, megértették és bíztattak, a semmivel. Három nap múlva már az ország egyik legnevesebb mióma specialistájánál terpesztettem, aki csak hümmögött, hogy hát tényleg, ő sem tud mást mondani, mint a kollégája, úgyhogy műtét, és akkor államiban a kollégáinál tudja megszervezni(lutri, hogy ki műt) 2-3 hónap múlva kb, vagy magánkórházban megcsinálja ő kb 1 hónap múlva. Döntsem el melyiket akarom és majd hívjam vissza.

Pár napra rá kaptam egy 3000 EUR-os ajánlatot  a magánklinikától, pont akkor, amikor elkezdődött az ukrán háború és az árfolyam 400 ft lett. A szemem sem rebbent, és nem azért, mert amúgy mindig lapul a számlámom pár milliócska ilyen-olyan műtétre, így házépítés mellett(na az egy másik gyönyörű sztori) mint inkább a háziorvos által, szar hírek feldolgozására felírt fincsi értágító és könnyed nyugtató tette a dolgát, de azért belül éreztem, hogy ez rohadtul nincs rendben. Nincs rendben egy ilyesféle diagnózist beleközölni az ember arcába mindenféle további vizsgálat nélkül, nincs rendben, hogy állami ellátás esetén hónapokat kell várni egy műtétre, amikor egy szarkóma esetén napok, hetek is számítanak. Nincs rendben, hogy ki kell fizetnem 3000EUR-t azért, ha mielőbb meg akarok ettől a szartól szabadulni. 

Életemben először volt halálfélelmem, hogy benne van a pakliban, hogy akkor ez ennyi volt, és nem fogom látni miniJét felnőni, és fogalma sem lesz, mert nem fog emlékezni, hogy milyen volt az anyukája, és mennyi mindenre nem fogom tudni megtanítani, és mennyi helyzetben nem lehetek ott mellette, hogy támogassam, és...és....

Közben az ügyfeleimet is kénytelen voltam lemondani- volt aki részben tudott a dologról, és magától mondta le a közös munkát, mert ebben a  helyzetben inkább nem akart nyaggatni, volt akit én küldtem máshova, mert úgy éreztem nem tudok semennyire sem a munkára koncentrálni.

Mivel a gyógyszerekkel sem éreztem magam túl jól a bőrömben, elmentem egy belső utazásra egy pszichológushoz. Nem hagyományos, hetekig, hónapokig tartó beszélgetést akartam arról, hogy miért félek haláltól, amitől egyébként nem félek, az azt megelőző szenvedéstől, kiszolgáltatottságtól annál inkább, hanem tudni akartam, hogy mi lehet lelki síkon ennek a szarkóma dolognak a megoldása. Merthogy azt tudom miért volt ott az a mióma évek óta, de magát a problémát nem tudtam megoldani egyelőre. A belső utazást egyébként egy motivációs tréner dolgozta ki-Brandon Bays, aki szintén a miómájára próbált megoldást találni,de amúgy sok a módszer nagyon sok mindenre jó. Az egész semmi másról nem szól,mint hogy egy segítő segítségével elfojtott érzéseket hoznak felszínre és dolgoznak fel egy relaxált állapotban. Az első szeánsz általában 2-3 óra hosszú, problémától függően. 

Az utazás egyszerre volt nagyon megrázó és nagyon felemelő. Többször megállíthatatlanul zokogtam, úgy éreztem mázsás súlyok gördülnek le rólam. Láttam a miómámat is,mint egy nagy fekete olajos pacát, ami terjeszkedik, zabálja fel a testemet, és ami az oldások következtében szép lassan elkezdett tisztulni, eltűnni. Az utazás után napokig még furcsán éreztem magamat, majd úgy kb az utazást követő harmadik napon olyan hihetetlen békesség és nyugalom szállt meg, amit szerintem még sosem éreztem. Kristálytisztán láttam az életem, hogy mennyire csodás még a nehézségek ellenére is, krisztálytisztán láttam a lényeget, és életemben először könnyedén engedtem el dolgokat, amik nem a javamat szolgálták. Ez az állapot tartott nagyjából másfél hónapig. Szerencsére utána sem jött vissza az előtte lévő nyomasztó állapot, de már nem úgy jártam-keltem, mint aki beleslukkolt kettőt egy vicces cigibe.

Végül a magánkórház mellett döntöttünk, hogy ne kelljen sokat várni. Április első hetére kaptam műtéti időpontot.

Folyt. köv.

*A fickó a Stephen King: Ragyogás c.művének pszicho apuja, aki a sztori során szépen bekattan és ámokfut. Szigorúan Jack Nickolsonnal az igazi.