Isten veled!

Pont műszakkezdés előtt hívott Anya. Hétvége óta fel voltam rá készülve, pontosabban már készítettem a lelkemet egy ideje, hogy egyszer jönni fog egy hívás, hogy elmentél, de azt hiszem erre sosem lehet felkészülni. 

Szégyellem magamat, hogy az utolsó hetekben nem voltam ott veled, akár csak 1-1 pillanatra, hogy tudd, hogy minden nap gondolok rád,hogy veled vagyok, és veled leszek, leszünk ott is, ahova fizikailag senki nem kísérhet már el. Anyáék próbáltak kímélni, nem csak téged, de engem is. J. betegsége, a te betegséged...Mindenki azt mondta, hogy csodál, hogy ezt, hogy bírom, de a csodálat az neked/nektek jár, mert emberfeletti amit elviseltek, elviseltél az utóbbi hetekben, hónapokban.

Mondjuk mindig is makacs, akaratos nő voltál,ha valamit elhatároztál az úgy is volt. Emlékszem egy nálad töltött nyári hét alatt, mindenáron meg akartuk nézni a Derricket, de te nem engedted, mondván ha halált akarunk látni, akkor menjünk ki a temetőbe. (Mama, neked fogalmad nem volt, milyen fiúk között felnőni!) Akárhogy könyörögtünk,duzzogtunk nem volt tévénézés sem, nemhogy Derrick, pedig aztán mi ha füttyentettünk, te mindig ugrottál.(Az más kérdés, hogy igazán sose füttyögtünk, mert csend-rend-fegyelem volt. Te voltál a mi "Csókolom Mamánk!") De ahhoz tartottad magad, hogy a gyereknek nyáron a kertben, a levegőn a helye. Bevallom életemben annyit nem lapoztam a Bibliát sem,mint akkor ott veled, azon a héten, de furcsa módon még élveztem is. Arra is emlékszem, hogy a gyerekágy és a te ágyad fejtámlája összeért és esténként kézen fogva aludtunk el. 

Akkor is makacs voltál, amikor az orvos közölte, hogy ez bizony rák, több helyen is. Te fittyet hánytál az orvosi előrejelzésekre és diagnózisra, hazamentél és folytattad a megszokott kis életedet, kertészkedéssel, gyógytea főzéssel, mindenféle kóbor macska befogadásával, bringázással, barátnőzéssel. Tizenévet húztál le egy olyan betegséggel a testedben, ami a fiatal szervezeteket is pár hónap alatt megsemmisíti. Arra is emlékszem, hogy kb két évvel ezelőtt, amikor a dolgok kezdtek rosszabbra fordulni, és te már nem tudtad elvégezni a nagy kerti munkákat, de mint "felügyelő" ott álltál mellettünk, könnybe lábadt szemmel kérdezted meg tőlem, hogy szerintem vállaljad-e a kemót, vagy ne? Mert, hogy te még élni akarsz! Neked még annyi tennivalód van! A szívem szakadt meg.

Az élethez ragaszkodtál, de nagyon sok mindent nem tudtál elengedni az életedben, hogy igazán boldog legyél. Tanárnő akartál lenni, de nem tanulhattál tovább, és a szerelmedről is kiderült, hogy nem az, akinek mondta magát, így egyedül nevelted fel Apát, soha többet nem bíztál meg senkiben. A szüleid mellett is kitartottál,az utolsó leheletükig te ápoltad egyedül őket,holott sokszor mondtad, hogy úgy érezted, ők sosem szerettek, vagy nem úgy , ahogy neked jó lett volna. Csak félve merek arra gondolni, hogy voltál-e valaha igazán boldog? Azt tudtad ugye, hogy mi szeretünk? 

Bánt, hogy az utolsó hetekben nem voltam ott veled. Akkor is , ha Anya azt mondja, hogy jobb, hogy nem láttalak az utolsó hetekben-napokban, jobb, hogy úgy maradtál meg az emlékeimben, hogy robogsz felém a kerten át, arcodon a lekváros kenyér nyomával, mert tudtad, hogy jövünk, és csak azt vártad, hogy megszólaljon a kapucsengő, és te mindent eldobva "szaladtál" kaput nyitni. Decemberben még a hangod is erősen csengett, pedig akkor már kórházban voltál hetek óta. Unatkoztál-"nem lehet beszélgetni senkivel", és haza akartál menni a kertedhez, a  macskáidhoz, a kutyához. 

Anya azt mondta múlt héten, hogy el kell, hogy engedjünk téged. Neked ez már nem jó. Nem vagy önmagad. Nem tudták  már a fájdalmaidat sem csillapítani. Csak abban reménykedtünk, hogy az átkelésed békés lesz. Mintha békésen elaludva egy álomba siklanál. 

Legyen szép az álmod! Hiányozni fogsz Mama!