Újra itt

Nem vagyok egy nagy író, szóval fogalmam sincs, hogy lehet elegánsan, izgalmasan visszasomfordálni a blogoláshoz, de mivel nem is vágyom írói babérokra és ezzel kapcsolatos népszerűségre a jövőben sem, így most olyan Lufisan csak belevágok a közepébe.

Január végén írtam utoljára örömködve, hogy lettek ügyfeleim (fizetős is, nem csak ingyenes referencia munkák), illetve (erről a részről nem igazán írtam, de) január elején elkezdtük a kistesó projekt miatt a lombik kivizsgálásokat is, amik egészen rendben voltak. Már komolyan kezdtem elhinni a bölcsis takonykórok közepette, hogy én leszek végre az élet császárnője- saját biznisszel,amire mindig is vágytam- tömött bukszával, és hamarosan a főállásomnak is búcsút mondhatok, ha mást nem azért, mert elmegyek szülni. Persze éreztem én, hogy mindez túl szép, hogy igaz legyen, de mióta megszületett miniJé azt az elvet vallom, hogy amiről tudom, hogy nagy valószínűséggel be fog fuccsolni vagy nem fog megvalósulni, ellenben a jelenben ígéretes és nagyon jó érzés, akkor juszt is örülni fogok neki, átadom magamat a jó érzésnek, aztán majd később ráérek buslakodva tologatni a szopórollert, vagy simán csak elfordulni és másnak örülni.

Szóval örültem magamnak, mondhatni szárnyaltam egészen a lombikos doktornő magánrendeléséig, ahová február elején az utolsó vizsgálatra mentem a beültetés előtt, amikor is nem egy szimpla szopórollerrel basztak arcon, hanem egy egész komplett roller gyárat vágtak a pofámba. 

Az álmoskönyv szerint sem jelent sok jót, ha egy ultrahanggal bennünk matató orvos egyre sötétebb képet vág, miközben nem mond semmit csak hümmög. Úgyhogy meg sem próbáltam leplezni a kíváncsiságomat és idegességemet, és megkérdeztem, hogy mit lát? Nem válaszolt. Ettől persze még idegesebb lettem, és hogy megnyugtassam magamat elkezdtem nagy levegőket venni, mire  válaszul kirántotta belőlem a vizsgálófejet és amolyan Jack Torrances* erőltetett mosollyal, szigorú hangon közölte, hogy addig nem folytatja a vizsgálatot, míg meg nem nyugszom. Ettől persze olyan nyugodt lettem, mint lubickoló fókabébi a cáparaj közepén. Kértem, hogy mondja el mit lát, mert a nulla kommunikációtól vagyok ideges, pláne, hogy közben látom, hogy valami nem oké.  Ekkor sem mondott semmit, majd újra elkezdett matatni, és akkor mondta, h. a korábbi vizsgálatok és a mostani állapot alapján a miómámat mielőbb ki kell venni, merthogy nem úgy néz ki most, mint a miómák általában, plusz kurvagyorsan nő, meg vannak fura foltok a méhemben, szóval ez elég esélyes, hogy szarkóma. Van orvosom? Mert akkor sos keressem fel és beszéljem meg vele a műtét részleteit, aztán majd meglátjuk műtét után mi lesz a lombikkal. Piff. Bamm. Ez ütött. 

Kóvályogva hagytam el a rendelőt, gyerek miatt jöttem, aztán egy hárombetűs víziállattal megyek haza. De ezt így hogy? Vérvétel? Több mérés? Másnap céges egészségügyi alkamasságira kellett mennem, 180 volt a vérnyomásom. Persze nem akarták megadni az alkamasságit, mire elmeséltem a sztorit, megértették és bíztattak, a semmivel. Három nap múlva már az ország egyik legnevesebb mióma specialistájánál terpesztettem, aki csak hümmögött, hogy hát tényleg, ő sem tud mást mondani, mint a kollégája, úgyhogy műtét, és akkor államiban a kollégáinál tudja megszervezni(lutri, hogy ki műt) 2-3 hónap múlva kb, vagy magánkórházban megcsinálja ő kb 1 hónap múlva. Döntsem el melyiket akarom és majd hívjam vissza.

Pár napra rá kaptam egy 3000 EUR-os ajánlatot  a magánklinikától, pont akkor, amikor elkezdődött az ukrán háború és az árfolyam 400 ft lett. A szemem sem rebbent, és nem azért, mert amúgy mindig lapul a számlámom pár milliócska ilyen-olyan műtétre, így házépítés mellett(na az egy másik gyönyörű sztori) mint inkább a háziorvos által, szar hírek feldolgozására felírt fincsi értágító és könnyed nyugtató tette a dolgát, de azért belül éreztem, hogy ez rohadtul nincs rendben. Nincs rendben egy ilyesféle diagnózist beleközölni az ember arcába mindenféle további vizsgálat nélkül, nincs rendben, hogy állami ellátás esetén hónapokat kell várni egy műtétre, amikor egy szarkóma esetén napok, hetek is számítanak. Nincs rendben, hogy ki kell fizetnem 3000EUR-t azért, ha mielőbb meg akarok ettől a szartól szabadulni. 

Életemben először volt halálfélelmem, hogy benne van a pakliban, hogy akkor ez ennyi volt, és nem fogom látni miniJét felnőni, és fogalma sem lesz, mert nem fog emlékezni, hogy milyen volt az anyukája, és mennyi mindenre nem fogom tudni megtanítani, és mennyi helyzetben nem lehetek ott mellette, hogy támogassam, és...és....

Közben az ügyfeleimet is kénytelen voltam lemondani- volt aki részben tudott a dologról, és magától mondta le a közös munkát, mert ebben a  helyzetben inkább nem akart nyaggatni, volt akit én küldtem máshova, mert úgy éreztem nem tudok semennyire sem a munkára koncentrálni.

Mivel a gyógyszerekkel sem éreztem magam túl jól a bőrömben, elmentem egy belső utazásra egy pszichológushoz. Nem hagyományos, hetekig, hónapokig tartó beszélgetést akartam arról, hogy miért félek haláltól, amitől egyébként nem félek, az azt megelőző szenvedéstől, kiszolgáltatottságtól annál inkább, hanem tudni akartam, hogy mi lehet lelki síkon ennek a szarkóma dolognak a megoldása. Merthogy azt tudom miért volt ott az a mióma évek óta, de magát a problémát nem tudtam megoldani egyelőre. A belső utazást egyébként egy motivációs tréner dolgozta ki-Brandon Bays, aki szintén a miómájára próbált megoldást találni,de amúgy sok a módszer nagyon sok mindenre jó. Az egész semmi másról nem szól,mint hogy egy segítő segítségével elfojtott érzéseket hoznak felszínre és dolgoznak fel egy relaxált állapotban. Az első szeánsz általában 2-3 óra hosszú, problémától függően. 

Az utazás egyszerre volt nagyon megrázó és nagyon felemelő. Többször megállíthatatlanul zokogtam, úgy éreztem mázsás súlyok gördülnek le rólam. Láttam a miómámat is,mint egy nagy fekete olajos pacát, ami terjeszkedik, zabálja fel a testemet, és ami az oldások következtében szép lassan elkezdett tisztulni, eltűnni. Az utazás után napokig még furcsán éreztem magamat, majd úgy kb az utazást követő harmadik napon olyan hihetetlen békesség és nyugalom szállt meg, amit szerintem még sosem éreztem. Kristálytisztán láttam az életem, hogy mennyire csodás még a nehézségek ellenére is, krisztálytisztán láttam a lényeget, és életemben először könnyedén engedtem el dolgokat, amik nem a javamat szolgálták. Ez az állapot tartott nagyjából másfél hónapig. Szerencsére utána sem jött vissza az előtte lévő nyomasztó állapot, de már nem úgy jártam-keltem, mint aki beleslukkolt kettőt egy vicces cigibe.

Végül a magánkórház mellett döntöttünk, hogy ne kelljen sokat várni. Április első hetére kaptam műtéti időpontot.

Folyt. köv.

*A fickó a Stephen King: Ragyogás c.művének pszicho apuja, aki a sztori során szépen bekattan és ámokfut. Szigorúan Jack Nickolsonnal az igazi.

Életem

 Én, amikor nem hirdetek sehol, de még egy nyamvadt fb oldalam sincs, és az aznap  letárgyalt két új ügyféllel áprilisig tele vagyok megbízásokkal. 

Amikor másnap kiderül, hogy covidos volt a bölcsiben, így karantén alá kerül az egész.

A karantén letelte után pedig beteg lesz a férjed, majd a gyereked.

És mire ők kigyógyulnak, te dőlsz ki valami takonykórral.

Long story short

Boldogabb új évet nektek is!

Amitől mostanában felkúszik az agyvizem 2.

Aaaanyira jó, hogy miután 3 kerek napot sikerült bölcsibe menni a covid után, a gyereknek megint ömlik az orrából a takony. Már az esténk is elég zaklatott volt, rengetegszer felkelt, gondolom fájt a torka, de hiába kérdezgettem, csak sírt, reggelre meg elindult a Niagara a nózijából. És én ezt annyira kibaszottul unom már. 

Ahogy bejött a rossz idő kisebb-nagyobb megszakításokkal ez van. Novemberben konkrétan 3+2 napot voltunk bölcsiben, decemberben ezek szerint 3-at... Cirka 6+ hete vár rám 3 ügyfél, hogy csináljam a dolgaikat, mindegyik ismerős, és persze baráti árat fizetnek (szóval hülyék lennének nem várni), de már nekem ég a pofám, hogy nem tudok dolgozni az anyagaikon, mert a gyerek 1-1 órát eljátszik ugyan egyedül, de amikor náthás, akkor a napközbeni alvás kuka, az esti szintúgy, ráadásul nagyon nehezen alszik el, én meg 10-nél tovább képtelen vagyok ébren maradni, mert az éjjeli kelések totál kicsinálnak.

A "segítségem" novemberen 1 hétre anyósom volt, de ez is azt jelentette, hogy délelőtt volt egy plusz órám dolgozni, nagyon szerencsés esetben még 1 órám délután. Szóval igazából ezzel sem mentem messzire. December 1-gyel ráadásul bejött a képbe a régi munkahelyem, ahova februárban 6 órában szintén bedolgozom, és már előre fosok, hogy ez + a saját ügynökség + gyerkőc, hogy fog együtt funkcionálni, gyanítom sehogy. 

Bébiszitter esélytelen, arányaiban rohadt drága, ráadásul ugye több családhoz is járnak, ami azt jelenti, hogy beteg gyerekeket nem vállalnak, hogy ne fertőzzék végig a többi családot, amit megértek. Plusz mi magánbölcsizünk, pont azért, mert azt gondoltam kisebb közösségben kisebb az esélye a fertőzéseknek, hát a statisztika most épp röhög rajtam, ráadásul ott akkor sem fizetünk kevesebbet, ha a gyerek beteg és nem jár, szóval ez mellé nem tudok fizetős segítséget pluszban kicsengetni.

Ohh és mielőtt még megkérdeznétek, hogy mit csinál mindeközben a férjem? Dolgozik...mint az apukák általában, és erősíti a rossz társadalmi beidegződéseket. 

flu

Amitől mostanában felkúszik az agyvizem 1.

Nem tudom kinek a fejében fordul az meg egy világjárvány kellős közepén, lázas, felsőlégúti tünetekkel, hogy "ez tuti csak egy sima megfázás". Ja várj. Anyósoméban. Persze minderről elfelejtett előzetesen szólni és még akkor sem derült ki, hogy apósom beteg, amikor megérkeztünk hozzájuk két hete, hogy szülinapozzunk. "Papa pihen, mert fáradt." Aztán jóval később lett világos, hogy papa azért fáradt, mert szarul van, és csak azért nem lázas, mert megevett egy komplett gyógyszertárat. Mivel én meg tök naív vagyok, és jóhiszemű, azt gondoltam, hogy hát biztos tényleg megfázott, ők sem járnak sehova. Aztán pár nappal később kiderült, hogy deeeee, Papa a lerobbanása előtt lelkesen segédkezett maszk nélkül egy közösségi ház felújításán többedmagával. 

A szülinap után 5-6 nappal J. mondta, hogy olyan mintha megint kijött volna az allergiája, viszont fáj mindene, ami gyanús, úgyhogy teszteltünk. Másnap a gyerek orra kezdett el folyni, úgyhogy teszteltünk. Mindkét esetben pozitívat. Szóltunk is anyóséknak, sógoréknak, akik velünk voltak a hétvégi szülinapon, hogy mi a helyzet. Azt, hogy a gyerek pozitív, Anyósom azzal kommentálta, hogy: "jaj, de hát akkor ő már kifelé jön belőle".... Merthogy szerinte a gyerek volt covidos (5+ héten hát...)és ő fertőzött minket le. Hogy ezt hogy logikázta össze, azt ne kérdezzétek, számomra követhetetlen.

MiniJé október vége óta itthon volt, felsőlégúti betegségekkel, sosem volt lázas, teszteltünk, nem covidos volt. A szülinapra is teljesen tünetmentesen mentünk, és a szülinap utáni héten ment kemény két napot bölcsibe, aminek ugye a második napján tesztelt az apja egy pozitívat. Kérdeztem Anyósomtól kedvesen, hogy a papa tesztelt? Nem lehet, hogy ő volt covidos, és nem csak megfázott? "Ja neem, Papa ilyen hideg időben mindig megfázik! Meg akkor én is elkaptam volna."  Világjárvány van bakker, nincs olyan, hogy közösségben voltam és szimplán megfáztam! Persze másnap hívta J.-t, hogy ő mennyire rosszul van, lázas, köhög....és pozitív lett a tesztje....

A mai napig nem érti mi ezzel az egésszel a baj. Mondjuk október elején, amikor az ő szülinapja volt, akkor a kis unokaöcsi volt napokig magas lázzal, köhögéssel beteg, mondta, hogy nem baj, menjenek csak le nyugodtan a szülinapjára, miniJé-nek úgysem baj ha elkapja, hát úgyis edződik a bölcsiben... és akkor mondtam, hogy oké, viszont akkor mi nem megyünk, mert én meg nem szeretném feleslegesen fertőzésnek kitenni a gyereket. És akkor még sógorék hezitáltak, hogy mielőtt elindulnak, azért csak megkérdezik a gyerekorvost, aki persze mondta, hogy hát ők tudják hova akarják hurcibálni a beteg gyereküket, de legalább olyan helyre ne vigyék be, ahol más gyerekek is vannak....Én fel nem fogom, hogy ez miért nem evidens?

                                                                Sambelstories

Mifelénk a víruskezelés

 J. felhívta múlt héten csütörtökön a dokiját(aki egyben a céges orvosa is), hogy hát pozitív lett a covid tesztje, szerencsére enyhe tünetei vannak. Kapott gyógyszert, majd 3-4 naponta le kell(ett) jelentkeznie, hogy hogy van, mit érez, javul-e? Akárhányszor beszéltek, épp, hogy nem lelkiztek a telefonban.

Hétfőn nekem is pozitív lett a tesztem, estére lett egy kis hőemelkedésem (37,1), úgyhogy kedden J. unszolására (vannak ilyen fixa ideái,hogy ha beteg vagy, fel kell hívni az orvost, és az meggyógyít) én is felhívtam a körzeti orvosomat, aki közölte, hogy "nem szabad semmit sem szedni erre,maradjak otthon, ne mászkáljak, és várjam meg, hogy alakul, mi lesz a vége". 

Az hagyján, hogy mi nem lelkizünk, de szerintem az öreg a természetes szelekció híve.

Empátia. Az meg mi?

Amikor bejelented ország-világ előtt, hogy hat hetes terhes vagy, és én mosolyogva gratulálok, mert örülök neked, az nem azt jelenti, hogy onnantól másról sem akarok hallani.

Amikor elküldöm a pozitív covid tesztünket szomorúan és figyelmeztetlek, mert hétvégén találkoztunk, akkor nem azt akarom visszakapni gyönyörűen montázsba rendezve, hogy "hahaha, a ti covid tesztetek negatív, neked csak a terhességi teszted pozitív." Mindezt úgy, hogy tudod, hogy milyen problémákkal nézünk szembe.

Amikor mindezek után elmondom, hogy nekem a covidtól valamiféle félelem és szorongás érzésem lesz, a terhesség témától szomorú leszek, akkor nem azt szeretném hallgatni, hogy "speciel neked negatív a teszted és nem vagy szomorú a terhesség témától" és neked mennyire nagyon jó most.

Mert akkor azt gondolom, hogy igazán szerencsés vagy, és jó neked (nekem meg még dolgom van annak feldolgozásával, hogy továbbra sem lehet önhibámon kívül természetes úton gyerekem)de egy hatalmas faszfej vagy.

Mert szavak nélkül senki sem ért. De ha elmondják, hogy fáj, akkor talán nem kéne tovább rugdosni a másikat.